Kicsit rendhagyó post lesz ez, nem is egy okból. Egyrészt már fél éve nem írtam, elég vicces, ha azt veszem, a blogom címe "mindennapos konyhacsaták". A csaták persze megvannak, de még dokumentálni sincs érkezésem, nem hogy meg is írni. Már nem ígérek semmit, persze tervek vannak, de majd lesz, ahogy lesz. Ezt a postot is Mirelle komoly fenyegetésére írom, aki legkedvesebb gasztrobloggerem és talán egyik legkitartóbb olvasóm (lenne). A post több szempontból is rendhagyó, hiszen még sose dedikáltam senkinek, másrészt az étel tavaly nyáron készült (mint ahogy a fotók is), ráadásul a tőlem szokásos hideg professzionalismussal (hahaha!) szakítva még egy kis személyes sztorival is megtoldom ezt a receptet.
Épp 18 voltam, egy késő téli pénteken fura dolog történt velem. Egy lány az iskolából randit kért tőlem, vasárnap kellett találkoznunk a várban. Az a vasárnap pont anyám születésnapja, amikor is születésnapi ajándékként én főztem másnapra. Az egyik kedvencét kérte, tejfölös marhát én pedig a másnapi randitól felajzva, szombat késő este láttam hozzá, és éjszakába nyúlóan főztem. Közben pedig folyamatosan szólt a Something's Gotten Hold of my Heart... A kaja nagyszerű lett, a randi is programot biztosított a következő négy és fél évre, szóval szép volt az élet.
Ez az fogás bizony nem a csúcsgasztronómia asztaláról lesett morzsácska, ez maga a pórias, agyonmagyarosított, ám mindezek ellenére nagyon finom és meglepően egyszerű étel. Hihetetlen kevés hozzávalóból áll:
Kell hozzá marha, kivételesen nem valami gyönyörűen erezett, érlelt csoda, hanem a legegyszerűbb, tiszta, zsírmentes húsrészek is megteszik, fehér-, vagy feketepecsenye például. Ezen felül valami jó minőségű szalonna, krumpli, pár doboz tejföl, egy picike liszt, víz és fűszerek (só, bors).
A hússal semmi extra dolgunk nincs, egyszerűen felszeleteljük jó másfél centis szeletekre, a szalonnából pedig vágjunk egyforma csíkokat, úgy 5-6 mm vastagságban, minél hosszabban. Most jön az egész folyamat egyetlen macerás része: a húszeleteken h
egyes késsel kis lyukakat vágunk és ezekbe fűzzük a szalonnacsíkokat. Ha nagyon hosszú csíkjaink vannak, több fűzést is ejthetünk eggyel, ha pedig a hús nagyobb, akkor kettőt is beletűzhetünk. Szóval csak úgy érzésre, de jusson mindenhova.
Ha ezzel megvagyunk, sózzuk és borsozzuk ízlés szerint, majd egy lefedhető, mélyebb serpenyőben kevés zsiradékon piritsuk meg mindkét oldalukat. Ha már úgy véljük, hogy szépen megsült, akkor öntsük fel egy kevés vízzel, fedjük le úgy, hogy egy résnyi nyílás maradjon és alacsony lángon addig pároljuk, amíg puha nem lesz. Ez eltarthat egy darabig, néha nézzünk rá, forgassuk meg a szeleteket, ha nagyon elfogyott a víz, öntsünk még alá. Amikor kellemesen puhák és omlósak, szedjük ki őket egy tányérra, majd a visszamaradt pörzsanyaggal bőven ízesített szaftba öntsünk pár doboz, kevés liszttel simára kevert tejfölt. Hogy mennyit, az nyilván a hús és a szaft mennyiségétől függ, és tényleg nem kell bele túl sok liszt, csak épp hogy megfogja a szószt, az ne legyen se túl sűrű, se túl híg, se teljesen tejfölízű.
Az immár tejfölös szaftot óvatosan forraljuk fel, tegyük bele vissza a húst, persze minden levével együtt, ami esetleg a tányéron próbálna maradni. Pár percig hagyjuk szépen buzogni, majd egyszerű, sós vízben főtt krumplival tálaljuk.
