A jó hadvezér egyik tulajdonsága a nyitottság, az új technológiák, új megközelítések befogadása, értékelése és adaptálása. A ma esti csata végeredményét a bennszülötteken teszteltem, akik jól állták a sarat, annak ellenére (vagy éppen azért) hogy nem voltak tisztában az ütközet forradalmi jelentőségével.
Persze nem nélkülöz némi nagyképűséget a mai produktumot "fúziós" ételnek nevezni, de végül is talán megfelel a követelményeinek. Az ötletet a jó ideje a kamrában várakozó lasagne-tészta adta, régóta akartam kezdeni vele valamit. Egyszer csak beugrott, hogy mi lenne, ha olaszos szósz helyett mexikói beütésű ragu kerülne a tésztákba töltelékként, amit canellonihoz hasonlóan összetekerve, tejföllel és sajttal pirosra sütve tálalnék. Így született a mexicanelloni.
Az egész étel végtelenül egyszerű, alig pár összetevőből áll és ezen túl is messzemenőkig variálható. Első gondolatként darált marhahúsból akartam csinálni, de végül is egy kevésbé szaftos, de egyszerűbb és kicsit markánsabb csirkés megoldás mellett döntöttem.
Egy nagy, piros kaliforniai paprikát alaposan megsütöttem egy serpenyőben, amíg a héja teljesen el nem szenesedett, majd 1-2 percet pihentettem letakarva, így a héj felpuhult és könnyen lejött a megsült paprika husáról. A paprika tetejét, a csumájával együtt kivágtam, a husát felkockáztam (de lehet csíkokra is vágni). Amíg a paprika sült, addig csirkemellett vékony csíkokra vagdaltam, olyan 1×0.5×3-4 centis darabokra, amit forró vajon gyorsan lepirítottam, közben megszórtam mexikói fűszerkeverékkel. Amikor a hús nagyjából elkészült, ráöntöttem háromnegyed konzervnyi vesebabot és rámorzsoltam bő fél cső megfőtt kukoricát (természetesen ezt is lehet konzervből, de a friss azért finomabb). Mire átforrósodott az egész, a ragu lényegi része el is készült, pár koktélparadicsomot héjától megszabadítva felapróztam és a tűzről már levett raguhoz kevertem, egy lapos evőkanálnyi tejföl és a felkockázott sült paprikával kíséretében. Még egy evőkanálnyi tejfölt elkevertem a bab levének egy részével, hozzáadtam egy csapott evőkanálnyi kukoricakeményítőt és simára keverve hozzáadtam a csirkés raguhoz. 
Amíg mindez elkészült, bő, sós, forró ízben kifőztem néhány lasagne-lapot, majd ezeket egyenként megtöltöttem. A lapokat egyesével letettem egy vágódeszkára, megkentem tejföllel, majd egy kupac ragut fektettem rá, felcsavartam és egy kivajazott, lapos jénai tálba fektettem, szépen sorban egymás mellé. Amikor az utolsóval is elkészültem, a ragu kevéske visszamaradt szaftját elkevertem egy kanál tejföllel és egy kisebb kanál sűrített paradicsommal, ezzel megkentem az összetekert tésztákat, majd egy kellemes réteg sajtot reszeltem rá. Pár csurantásnyi tejet öntöttem köré, végül az egészet 200 fokos sütőben aranybarnára sütöttem. A végeredmény igen csábító lett:
A tábornok szerint: az első falatnál kicsit fura volt, mert a tészta jellegtelensége elnyomni tűnt a ragut, de később helyreállt az egyensúly és kimondottan finom, jól eltalált, harmonikus ételnek tűnik. Mivel a tészta nem várt mértékben megnőtt az előfőzés során, a tészta-ragu arány kissé elcsúszott, ráadásul csomagolni se volt könnyű, ezért legközelebb valószínűleg ténylegesen canelloniból csinálom. Egyszer kipróbálom marhahusos-chillis töltelékkel is.
Teljes jogú benszülött szerint: kicsit csípős, de nagyon finom, repeta is kellett.
Gyermekkorú benszülött: meglátta a monitoron a képét és felkiáltott: húú, de szép, ezt szeretem. A sajtos-ropogós tésztát örömmel kajolta, de a tölteléket (bemondás alapján) csípősnek ítélte.
