Mindennapos konyhacsaták

Itt van az ősz, rohamosan közelít a gombaszezon. A vargánya nekem kicsit ellentmondásos gomba, hiszen sokan tartják a gombák királynőjének, és bár valóban nagyon finom az aromája, mellette viszont kicsit vizes és így kevésbé érvényesül az íze. Leginkább fűszerként szeretem, amikor szezonja van, veszek legalább egy kilót, vagy ha mást is csinálni akarok, akkor valamivel többet és a kevésbé dekoratív darabokat felszeletelve, rácsra helyezve, a sütőben szárazra szikkasztom (pár óra 50 fokon légkeveréssel, résnyire nyitott ajtóval). Amikor tényleg csont száraz, akkor a lehető legfinomabb porrá őrlöm és jól zárható edényben tárolom. Húsokra kiváló, ízfokozó hatású. No, de lássuk, milyen is egy vargánya-krémleves.

Kicsit rendhagyó post lesz ez, nem is egy okból. Egyrészt már fél éve nem írtam, elég vicces, ha azt veszem, a blogom címe "mindennapos konyhacsaták". A csaták persze megvannak, de még dokumentálni sincs érkezésem, nem hogy meg is írni. Már nem ígérek semmit, persze tervek vannak, de majd lesz, ahogy lesz. Ezt a postot is Mirelle komoly fenyegetésére írom, aki legkedvesebb gasztrobloggerem és talán egyik legkitartóbb olvasóm (lenne). A post több szempontból is rendhagyó, hiszen még sose dedikáltam senkinek, másrészt az étel tavaly nyáron készült (mint ahogy a fotók is), ráadásul a tőlem szokásos hideg professzionalismussal (hahaha!) szakítva még egy kis személyes sztorival is megtoldom ezt a receptet.

A túrógombóc egész érdekes evolúciós folyamaton ment keresztül az életem során. Anyámtól én ezt úgy tanultam,  hogy a túrógombóc egy sós étel, prézli, tejföl, kész. Ezen belül egy másik fejlődéstörténet kezdete életem első saját gyártású túrógombóca, amit sikerült fegyverkeménységűre készíteni, de ezen a szakaszon már sikerült szerencsésen túllendülni. Ugyanígy a hátam mögött maradt a túrógombóc (számomra) eredeti koncepciója, ugyanis a nagyméretű bennszülöttel való összeköltözésünket követően derült ki számomra, hogy léteznek emberek, akik ezt édességként fogyasztják. Végül beadtam a dereakamat és a túrógombóc szép lassan elindult az átalakulás rögös útján.

... avagy tejfölös-kolbászos csirkeszelet rizzsel. De a magyaros mennyivel jobban hangzik, nem? Főleg így nemzeti ünnepen pont megfelelő, már csak azért is, mert hihetetlen gyorsan elkészül, így több idő marad az ünneplésre. Ezt a kaját hirtelen felindulásból találtam ki, olyannyira, hogy amikor nekikezdtem, még nem is tudtam, mi lesz a végére. Viszont annyira jól sikerült, hogy azóta se bírtam finomítani rajta, egyszerűen tökéletes a maga nemében.

Bajban vagyok, milyen címet is adhatnék ennek a nem túl bonyolult, de finom, viszont teljesen kaotikus spagettinek. Saját kreálmány, amit évek alatt finomítgattam, innen-onnan összecsipkedve hozzá az ötleteket. Sokáig bolognainak mertem nevezni, de ezen ma már csak szánakozva mosolygok. Nem egy spanyolviasz, mire elégedett lettem vele, nagyjából hasonló lett, mint sok egyéb szósz, de összességében azért csak a saját gyerekem.

Ez egy igazi "térítős" kaja. Ha létezik a környezetünkben valaki, aki utálja a kelkáposztát, de legalább egy falat erejéig megbízik bennünk, bátran vágjunk bele, egészen meglepő végeredményre juthatunk. Mifelénk a nagyméretű bennszülöttet még a kelkáposzta szagával is kínozni lehet, számára a kelkáposztafőzelék a világ legalantasabb dolgainak egyike. A kisméretű korosztályának megfelelően semmit se eszik meg, ami bonyolultabb, mint egy szelet vajas-párizsis kenyér. Mégis, mindketten imádják a rakott kelkáposztát. Ha nem is tépik szét érte a konyhát, hogy mikor lesz legközelebb, de lelkesen fogyasztják, sőt a kisméretű bennszülött egyszer egész konkrétan meg is dícsérte!

Mikrofonfrizura, diszkó, melegszendvics. Ezek mind kimentek a divatból valamikor a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ne törne rá a népességre fel-fellángoló diszkómánia, és persze nincs az a tizen-, vagy kora huszonéves, aki ne kent volna ketchupot a párizsi alá, szórta volna meg valami sajtutánzattal, hogy aztán a party-grillben félig elszenesítve, félig hidegen elfogyassza. Ez a melegszendvics - bár talán a töltött kifli jobban és mindenképp emelkedettebben írja körül a dolgot - viszont nagyon kifinomult, ízléses darab, nem csupán jól néz ki, de nagyon finom is!

A kifliből készült édességek királynője. Sajnos manapság sok helyen lejáratják, minden bevásárlóközpontban árulják 1-2 helyen, házhozszállítós cég se nagyon van nélküle. Nem elég, hogy porig gyalázzák ezt a fantasztikus finomságot, de nem általják vaníliaöntettel is nyakon vágni (persze valami porból készült "finomsággal"), hogy a pusztítás teljes legyen.

Ma többszörös megtiszteltetésben lehetett részem. Először Mirelle-től kaptam két barátságtündért, majd Gabojsza felrakta a blogot a gasztroblogra. Ennek örömére, nekik ajánlva szeretném megosztani egyik családi receptünket, aminek neve ellenére nincs köze Fűszeres Eszterhez. Ez egy tipikusan "térítős" étel, embereket annyit harcolni a köretért még sose láttam, mint a fűszeres csirke krumplijáért!

Kiflikoch. Finom, meleg, illatos. Ha kénytelen lennék egyetlen édességet megnevezni, ami gyerekkoromból a leginkább emlékezetes, akkor az jó eséllyel a kiflikoch lenne. A dédi csinálta néha, piros vaslábosban, én pedig imádtam. A ropogós tetejét, a gömbölyűvé sült keserédes mazsolát, a lágy kiflikarikákat. Úgy látszik, nem csak én, mert épp csak leírtam a kiflikoch szót egy postomban és azóta is folyamatosan jöttek rá a találatok. Végül októberben leírtam a receptjét, most pedig magam is megcsináltam, mivel találtam végre olyan kiflit, amivel érdemes volt megpróbálni.

Az embert sok éves főzés után is érhetik meglepetések. Például, mint engem, amikor kiderült, hogy ez a finomság, amit egyébként nagyon imádok, nem császármorzsa. Persze az sokkal előkelőbben hangzik, de ez mit sem von le a daramorzsa értékéből.

A töltött paprika szintén klasszikus magyar étel, magában hordozza a mai magyar konyha legtöbb negatívumát: cukros, rántásos, szanaszétt főtt, viszont mi így szeretjük. Sokan próbálják modernizálni, egyszerűsíteni, könnyíteni, nekem is van saját "alternatív" receptem, amit még finomítgatok. De erről a megszokott, szeretett, "klasszikus" verzióról sem fogok lemondani soha.

Bár három éves korom óta intenzíven érdeklődök a főzés iránt is, nagyon sokáig alapvetően sütiket sütöttem. A süteményekben az a jó, hogy a kezdő konyhatündér számára biztos vonalvezetést ígérnek a receptek, hiszen, míg egy étel ezer féle képpen elkészíthető, a sütemények sokkal nagyon precizitást igényelnek, sokkal nehezebb letérni a megadott útról. Gyerekkori barátom kvázi nagymamájától tanultam ezt a receptet tizenéves koromban. Nálam az első falat után azonnali szerelem alakult ki, de ez a süti másféleképp is "szerelemsüti", ha nem is direkt módon de szerepet játszott az életem alakulásában.

Új rovat indul, ami persze nem nélkülöz némi nagyképűséget, tekintve a blog hatalmas terjedelmét. Mindenesetre célom, hogy ne csak különlegességeket, de klasszikus ételeket is megmutassak, a magam módján. Ami sok esetben semmi extrát nem takar, egyszerűen én csak így szeretem.
A "Klasszikusok délidőben" rovat elő szereplője sokak rémálma, én azonban olthatatlanul imádom. Szinte bármikor elcserélnék egy luxusétkezést egy jól megcsinált tökfőzelékre, sok fasirttal. Ezek ketten ugyanis összetartoznak.

Ha megunt banánunk ránk barnul, igen sok finomsághoz felhasználhatjuk. Süthetünk belőle például kakaós-banános-fahéjas muffint, csinálhatunk banánkrémet, de leggyorsabb, legegyszerűbb, ha banánturmix formájában dolgozzuk fel. Persze ez önmagában nem túl különleges (ami egyébként nem probléma szerintem), de némi töblet hozzáadásával lenyűgöző finomságot kerekíthetünk belőle.

Hétvégén családi összejövetel, szülinapi ebéd volt nálunk. A menünek egy biztos pontja volt kezdetektől: tudtam, hogy tiramisut fogok csinálni desszertnek. Úgy döntöttem, nem a szokásos megoldást választom és nem egy nagy tálban készítem el, de még csak nem is pohárban, hanem speciális módon, különleges kísérőkkel tálalom. De ne szaladjunk a dolgok elibe.

Ha valaha indulna egy legkevésbé fotogén étel verseny, a gombás rizs egész biztosan éremesélyesként indulhatna. Viszont egyszerű, gyors és nagyon finom. Önálló étel, mert köretnek túl erőteljes és intenzív ízű, nem igazán tűr meg maga mellett semmit. Aktív gombautálók kerüljék, de mindenki másnak kötelező!

Ezennel kívánom tudatni roppant kevés, ámde annál kedvesebb látogatómmal, hogy a továbbiakban a katonás kitérők nélkül próbálom folytatni a blogot. Jópofa ötletnek tűnt (és tűnik) a katonás kontextusba helyezés, de tartok tőle, hogy hamar unalomba és önismétlésbe fulladna.
Mivel nem szokásom újévi fogadalmakat tenni, nem fogadom meg, hogy sűrűbben fogok postolni. Az eredeti tervek persze szépek voltak, napi egy post, szépen fotózva, alaposan, de nem száraz receptszerűen megírva. Sajnos az élet nem így hozta, más blogomat is csúnyán hanyagolom. Felmerült már az is, hogy abbahagyom, törlöm az egészet, de végül is senkit nem zavar, ha itt van, ha pedig úgy alakul, lesz hol kiélni a gasztro-közléskényszeremet.

Boldog Újévet mindenkinek!

Hadaink Bécs várának vonulnak. A helyiek keménylegények, nem adják könnyen a győzelmet, de kitartásunk meghozza az áhított sikert!

A palacsinta egyike nemzetinek tartott ételeinknek, esszük édesen, sósan, vékonyan, vastagon, töltve, rétegezve. Gyerekkorom egyik első konyhai emlékei közé tartozik, ahogy a dédnagymamám készítette a palacsintát. Első komolyabb sikerélményem is a palacsintához köthető, ugyanis elhatároztam, kerül, amibe kerül, de megtanulom dobálva megfordítani a palacsintát sütés közben. Fantasztikus élmény volt, amikor először sikerült és a mozdulat hamar berögzült a kezembe, olyan ez, mint a biciklizés. Szeretek palacsintát sütni, kellemesen elmerülhet az ember a gondolataiban, vagy akár olvashat is közben, ha sikerül egy jó kis könyvtámaszt összeeszkábálnia. A palacsintát enni is jó, megkenem, megszórom, feltekerem és már el is tűnt. Persze lehet szofisztikáltabban is megközelíteni a dolgot, ilyen próbálkozás ez a bécsi túróspalacsinta is. Hogy miért bécsi? Nem tudom, én így hallottam. Elkészítési módja alapján inkább nevezném angolnak, de szaladjunk a dolgok elibe.

Az ismeretlen, idegen ellenség mindig sokkal veszélyesebb, hiszen kiszámíthatatlan a viselkedése. Hiába tűnik a győzelem könnyűnek, a csata végkimenetele teljesen eltérhet a várakozásainktól.

A levendula izgat már néhány hónapja, először egy sós ételhez álmodtam hozzá, egy kis finom aromatizálás céljából, de elsőként mégis egy édességbe tettem bele. A választásom a creme brulee-re esett, már csak azért is, mert végre fel tudtam tölteni a kézifáklyámat. A levendula és a fehér csoki nagyon kellemesen passzol egymással, így esett a választás erre a kombinációra.

A tábornok dicsőséges harcba indult a cukkinik ellen. Egy gyors hadmozdulattal váratlanul manőverezésre késztette az ellenséget, így felderítve annak eddig ismeretlen erősségeit.

A cukkinik kis hengeres teste szinte kínálja magát, hogy az ember megtöltse őket. Egy ideje már járt a fejemben, hogy is csináljam, de nem jutottam vele dűlőre. Szeretem a klasszikus megoldást, amikor rizses töltelékkel önmagában egész ételt alkot, de most valami különlegesebbet akartam. Aztán egyszer csak beugrott, hogy nem akarom a cukkini belsejét visszatenni, hanem inkább egy főzelékfélét főzök belőle, innen pedig már csak egy lépés volt, hogy valami savanykás, tejfölös krémszerű legyen, amihez kiválóan illik a dödölle, így pedig már köretet is adhatok hozzá.

Nem szabad hinni a pletykáknak, miszerint a tábornok elesett az egyik nagy csatában, csupán új fronton kellett harcolnia egy darabig.  A csaták ezidő alatt is folytak, megörökítésre kerültek, de a tábori cenzor még nem ellenőrizte, melyek kerülhetnek ki a nyilvánosság elé. Időközben hazaérve a megszokott csatamezőkre, a tábornok egy gyors bekerítő hadművelettel visszafoglalta az állásait.

A fésükagyló régóta izgatja a fantáziámat, nagy, húsos finomság. Kimondottan lágy, de jellegzetes ízű, ezért csak hasonlóan lágy körítéssel az igazi. Eredetileg egy karfiol-veloutét képzeltem mellé, de nem akartam túlhigítani, így a végeredmény valamivel közelebb áll egy lágy krémhez, mint egy sűrű krémleveshez.

A tábornok magányos reggelijét egy rövid összecsapást követően a kantinban fogyasztotta. Az ellenálló seregek hamar megadták magukat, a győzelem egy percig se volt kétséges.

Ez egy nagyon egyszerű, de félelmetesen ízletes szendvics, amiben talán az a legjobb,  hogy bármilyen maradék sertéssültből el lehet készíteni. Nekem még nyersen maradt egy kevéske mangalicakarajom, abból készült a mai reggeli.

A nagyméretű bennszülött egy Barcelona nevű istenséget imád pár napig, így a csatákat a kisbenszülött igényei alakítják elsősorban. Ez pedig nem mást jelent, mint egyszerű, gyors lefolyású ütközeteket és...

...rengeteg tésztát! Tészta tésztával, tészta tejföllel, túróval, sajttal, magában, szárazon, bárhogyan! Az ilyen alkalmakra nem árt, ha van az ember repertoárjában néhány jól bejáratott, percek alatt összedobható feltét, ami a szimpla tejfölös tésztánál komplexebb vacsorát eredményez, de elkészíthető, mialatt a tészta megfő. Ilyen a tejszínes csirkeragu is.

Ma esti csatánk heves volt és jelentős nyomokat hagyott a csatatéren, azonban néhány manőver olyan sikeresnek bizonyult, hogy ezt az összecsapást még jó ideig emlegetni fogják a krónikák.

A múlt heti cukkinis gnoccihoz használt zsálya nagyrésze megmaradt, így ki kellett találnom valamit, ne menjen kárba. Az ötlet gyorsan beugrott, régebben is csináltam párszor kis csirketekercseket, például aszalt szilvával, sárgabarackkal töltve. Most azonban fetasajtkocka, zsályalevél és jófajta levegőn szárított sonka került bele.